Azon kívül,hogy emlős,patás állat,sörénye és hosszú farka van,annyival több ennél.
Ha mi is meg akarjuk látni benne azt a többet,közel kell kerülnünk hozzá,egészen közel.
Suttogókká kell válnunk arra a rövid kis időre,amíg vele vagyunk.
Először csak gyengéden megérinteni,megsimogatni,majd akár szorosan átölelni,közel bújni hozzá.
És akkor ad...annyi mindent...
Ha a gyerkőcök szemszögéből nézzük,akkor egy remek szórakozást,együttműködést,csapatjátékot,bátorságot,állatszeretetet,testmozgást.
Testi-lelki fejlődést egyszerre.Fejlődést,ami ha jó a tanár(márpedig a miénk nagyon jó) határozott és gyors.
És ennek úgy tudnak örülni!
De ha az én szemszögemből nézzük még ennél is több.
Valami oda vezetett...a sors...
Tudtam,hogy oda kell mennem,mint már annyiszor megéreztem utakat az életemben.
Régebben már jártam ott,mégis,mikor megláttam a lovardát iszonyúan berezeltem.
Már azt is tudom miért.
Hiszen a lelkem most háborog,elvesztettem önmagam.
Ha kívülről látnám magam,magzati pózban,összegörnyedve ülnék valahol egy elhagyatott sarokban.
Szóval,az sem tett jót nekem,hogy először a kisebbik manót vette kezelésbe a lovas oktató.
Láttam,ahogy túl lép önmagán,az erején,a bátorságán.
Attila követel...sokat.De tudja nagyon jól,mire vagyunk képesek,és mindig pontosan csak annyit kér.
Jobban tudja,mint én,az anya,akinek beindulnak ösztönös védelmező képességei.
Timcsi egyszer sírva is fakadt,amikor én megkérdeztem leszáll e?
Attila pedig így:-Következő gyakorlat....-és nem engedte le a lóról.
És milyen jól tette!
Aztán jöttem én.Megmondtam,hogy én nem akarok nyeregben forogni,feltérdelni,lefeküdni a lóra,és egész egyszerűen ne is kérjen ilyet,mert nem fogom megcsinálni.Én csak lovagolni akarok...menni vele,és ne is erőltesse.Egy jót nevetett,és csak annyit mondott:-Ilyen alkattal?Meg fogod csinálni,még ennél többet is!Nyeregbe!Hova lett az önbizalmad?Elvette valaki?Azért vagy itt?
-Úr Isten,ez az ember átlát rajtam?!-ugyanis igaza van...
Amikor felültem,valahogy megnyugodtam.Kicsit még dacoltam vele,közben odahajoltam a lovamhoz,és megkértem,segítsen,és még véletlenül se dobjon le,és elkezdtem.
A végére olyannyira legyőztem magam,hogy felálltam a lóra.
Ha ezt valaki azelőtt mondja nekem,kiröhögöm...
Bevillant,hogy mit is csinálok én...
Nem csak azt,ami a képen látható...
Újra bízni tanulok....
Bogiról nem is hiszem,hogy bőven kellene írnom.
Olyan magától értetődő...
Bátor és vakmerő...mint mindig.
Megállíthatatlan.
És ha az élet megkíméli Őt valami nagyobb sorscsapástól,Ő a helyén lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése